A kalóz sziget titkai

Egy meleg nyári délután Léna és Henrik a parton játszottak, miközben Pepi, a színes és csacsogó papagájuk a fejük felett röpködött. Kagylókat gyűjtöttek, és versenyeztek, ki talál különlegesebb kincset, amikor Henrik hirtelen megállt. - Nézd csak! Ott valami sodródik a vízen! – mutatott a távolba.

A hullámokon egy magányos hajó hánykolódott. Árbocai kopáran meredtek az ég felé, és sehol sem látszott rajta élet nyoma. - Napok óta ott van – mondta Léna, miközben a szemét árnyékolva figyelte a különös látványt. - Szerintem kalózhajó! – lelkesedett Henrik, és máris aranyérmék és kincsesládák jártak a fejében. - Kalózok! Hajó! – rikácsolta Pepi, mintha értené, miről beszélnek.

A testvérek összenéztek. - Nézzük meg közelebbről! – javasolta Henrik. Előhozták a régi csónakot, amely apjuk fészerében pihent, és óvatosan a vízre bocsátották.

Ahogy közelebb értek, a hajó neve is olvashatóvá vált: Sötét Sirály.

Léna és Henrik csónakjukkal a sodródó hajó oldalához közeledtek. A fedélzetről néhány kötél lógott a víz fölé, amelyeket könnyedén elérhettek. Henrik megmarkolt egyet, és ügyesen felhúzta magát. „Gyere, Léna, stabilnak tűnik!” – szólt hátra.

Léna követte, és hamarosan mindketten a fedélzeten álltak. A Sötét Sirály nagyobb volt, mint amilyennek távolról tűnt, és bár a vihar láthatóan megtépázta, még mindig szilárdan állt.

- Ez a hajó biztosan sok mindent megélt – mondta Léna, miközben körbenézett. Az árbocok üresen meredtek az ég felé, és a fedélzeten minden csendes volt.

- De hol van a legénysége? – kérdezte Henrik.

- Lehet, hogy odabent találunk valamit – mondta Léna, miközben egy szépen faragott, díszes ajtó felé mutatott. - Ez biztosan a kapitány kabinja!

Henrik lassan benyitott, az ajtó halkan nyikordult. A kabinban egy masszív asztalt találtak, rajta megsárgult papírokat és egy bőrbe kötött könyvet. A falon egy kopott kalóz zászló lógott.

- Ez tényleg egy kalózhajó! – mondta Henrik izgatottan. Léna közben felvette a könyvet, és óvatosan kinyitotta.

- Ez egy hajónapló – mondta, miközben lapozni kezdte. A sorok gondosan íródtak, egészen az utolsó bejegyzésig. Henrik odahajolt, és együtt olvasták:

"A vihar erősebb, mint bármi, amit valaha láttunk. A hajó kitart, bár alaposan megtépázta az időjárás haragja. A térkép szerint közel vagyunk a kincses szigethez. A legénység készen áll, hogy ha a vihar rákényszerít, elhagyjuk a hajót, és kiússzunk a partra."

- Ezért hagyták el a hajót! – mondta Léna. - A vihar miatt!

- És a kincs miatt! – tette hozzá Henrik, miközben az asztalon lévő térképet emelte fel.

A megsárgult térképen egy kis X jelölte a kincs helyét egy szigeten. Henrik ujjával végigkövette az utat. - Ez az a sziget, nekünk is oda kell mennünk! – mondta izgatottan.

- De várj! – szólt Léna. - Ezzel a hajóval mennénk? Tudjuk egyáltalán irányítani?

- Meg kell próbálnunk! – mondta Henrik elszántan.

Léna bólintott, és mindketten nekiláttak, hogy a hajót felkészítsék az útra. Nem tudták, hogy a kincses sziget nemcsak gazdagságot, hanem veszélyeket és rejtélyeket is tartogat számukra.

Léna és Henrik izgatottan készülődtek az indulásra. Henrik a kormányhoz lépett, míg Léna a kalózzászlót húzta fel az árbocra. A zászló büszkén lobogott a szélben, és a Sötét Sirály újra életre kelt.

- Induljunk a sziget felé! – kiáltotta Henrik.

A hajó meglepően könnyedén siklott a hullámokon. Nem sokkal később Léna felkiáltott: - Ott van! Ez biztosan a sziget! Henrik megszorította a kormányt, és a sziklás partvonal felé kormányozta a hajót. „Tartsd készen a térképet,” mondta. „Hamarosan kikötünk.”

A sziget csendes volt, de a csend inkább nyugtalanító volt, mint békés. A partot sűrű erdő övezte, amelynek lombjai alig engedték át a lemenő nap fényét. Ahogy Léna és Henrik a homokos partra léptek, Pepi rikácsolni kezdett: „Kalózok! Kalózok!”

- Csendben, Pepi! – suttogta Henrik. - Talán még mindig itt vannak!

Léna a térképet nézte, és egy tisztásra mutatott az erdő mélyén. - Itt van megjelölve az X. Arra kell mennünk.

Henrik bólintott, és óvatosan elindultak az erdő sötét ösvényein.

Ahogy közeledtek a tisztáshoz, egy halvány fényt pillantottak meg a fák között. Léna intett Henriknek, hogy álljanak meg. A két testvér óvatosan közelebb lopózott, és egy tábortűz köré gyűlt embereket pillantottak meg.

- Ez Zénó kapitány és a legénysége! – suttogta Léna.

A kalózok a tűz körül ültek, és arról beszélgettek, hogy másnap, hol kezdjenek ásni.

- Holnap reggel újra nekifutunk – mondta Zénó kapitány. - A kincs itt van valahol, és nem adjuk fel, amíg meg nem találjuk!

- Ez azt jelenti, hogy rossz helyen ásnak – súgta Henrik. - De akkor is gyorsnak kell lennünk!

Léna bólintott. - Találjuk meg az igazi helyet, mielőtt észrevesznek minket.

Léna és Henrik a térkép alapján haladtak az erdőn át, míg végül egy különös tisztásra értek. A közepén egy régi, mohával borított sziklát találtak, amely pontosan megegyezett a térképen látható jellel.

- Ez az – suttogta Henrik, és elővette az ásót. Gyorsan dolgozni kezdett, miközben Léna figyelte a környezetet.

- Valamit találtam! – kiáltotta halkan Henrik. Az ásó egy kemény tárgynak ütközött. Pár perc múlva egy régi, vaskos láda bukkant elő a földből.

- Ez biztosan a kincs! – suttogta Léna izgatottan.

Henrik épp a ládát próbálta felemelni, amikor hirtelen kiáltások hallottak erdőből.

- Ott vannak! Fogjátok meg őket! – harsogta Zénó kapitány, miközben a kalózok előrontottak a fák közül.

A testvéreknek esélyük sem volt elmenekülni. A kalózok megragadták őket, és visszavitték a táborhelyükre.

A kalózok gyorsan összeütöttek egy fából készült kalitkát. Léna és Henrik kezeit megkötözték, majd bezárták őket a kalitkába. A kincsesládát pedig gondosan a tűz mellé helyezték.

- Hajnalban elhagyjuk a szigetet – mondta Zénó kapitány a legénységének. - Az aranyat elvisszük a hajóra, ezeket a kölyköket pedig eladjuk a piacon. Jó árat kapunk majd értük! – erre az összes kalóz hangos nevetésbe kezdett.

A testvérek rémülten hallgatták a szavait, miközben a kalózok visszaültek a tábortűzhöz italozni és szépen lassan álomba merültek. Bár állítottak őrt, de a sok piától hamarosan az is elaludt.

A csendet hirtelen egy halk suhogás törte meg. Pepi, a papagáj, a kalitkához röppent, és boldogan rikácsolni kezdett.

- Pepi, csendben, jaj, de örülünk neked! – Most jól figyelj rám suttogta Léna. - Repülj vissza a hajóra, és hozz egy fűrészt! Érted?

Pepi bólintott, majd eltűnt az éjszakában. Henrik idegesen figyelte az alvó kalózokat, de Pepi nemsokára visszatért, csőrében egy kis kézi fűrésszel.

- Ez az, Pepi! – suttogta Henrik, és gyorsan nekilátott, hogy elfűrészelje a kalitka egyik oldalát. Léna közben a kalózokat figyelte.

Percek múlva a rács halkan megroppant, és a gyerekek kiszabadultak. Henrik óvatosan a ládához osont, és Lénával együtt megemelték.

- Gyerünk, gyorsan a csónakhoz! – suttogta Léna.

A testvérek a ládával elindultak a part felé, de a lábuk alatt recsegő gallyak felébresztették a kalózokat.

- Megszöktek! Utánuk! – kiáltotta Zénó, és a legénység a nyomukba eredt.

Léna és Henrik futott, ahogy csak bírt. Végül elérték a csónakot, és minden erejüket összeszedve beleemelték a ládát. Henrik azonnal a parttól eltolta a csónakot, miközben Léna az evezőket markolta.

A kalózok elérték a partot, de már késő volt.

- Átkozott kölykök! A kincs a miénk! – ordította Zénó dühösen, miközben tehetetlenül nézte, ahogy a csónak egyre távolodik.

A testvérek végre elérték a Sötét Sirályt. A ládát a fedélzetre emelték, majd gyorsan felhúzták a vitorlákat. A hajó lassan elindult a nyílt víz felé, miközben a kalózok még mindig a parton szitkozódtak.

A Sötét Sirály büszkén haladt a horizont felé, fedélzetén a kinccsel.

Léna és Henrik fáradtan, de büszkén kormányozták be a Sötét Sirályt a falujuk kikötőjébe. A falusiak izgatottan gyűltek össze a parton, hogy megnézzék a különös hajót és meghallgassák a testvérek történetét.

Henrik a ládára mutatott: - Ez a kalózok kincse. De mostantól mindannyiunké.

Amikor kinyitották a ládát, az arany és az ékszerek csillogása elállította a falusiak lélegzetét.

Pepi egy közeli ágra telepedett, és hangosan rikácsolni kezdett: - Kincs! Kalózok! Az arany az enyém!

A falusiak nevetésben törtek ki, míg Henrik sóhajtva felnézett rá: - Pepi, azt hiszem, te vagy a legnagyobb kalóz közülünk!

A papagáj büszkén kihúzta magát, mintha egyetértene, és rikoltott egyet: „Pepi kapitány!”