Bori és Bálint kalandjai a gonosz boszorkánnyal

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer két testvér, Bori és Bálint, egy békés kis faluban, nem messze a kerek erdőtől. Bori okos és bátor lány volt, aki mindig vigyázott a kisebb testvérére, Bálintra. Bálint vidám, huncut fiúcska volt, aki imádta az állatokat, és folyton az erdőben kalandozott, hogy új barátokra találjon.

Egy nap Bálint egy öreg tölgyfa alatt játszott, ahol egy elhagyatott madárfészket talált. Miközben a kis tojásokat csodálta, hirtelen egy hideg szél támadt, és a fák közül előbukkant egy gonosz boszorkány a seprűjén. A boszorkány arcát ráncok borították, és szemében gonosz csillogás ült.

– Végre megtaláltam, amit kerestem! – mondta rekedtes hangon. – Egy gyerek, aki segíthet visszaszerezni az ifjúságomat!

Mielőtt Bálint felfogta volna, mi történt, a boszorkány egyetlen mozdulattal felkapta őt a seprűjére, és elrepült vele a kerek erdő mélyére, ahol a háza állt. A boszorkány célja az volt, hogy Bálintot rávegye, keresse meg neki a kerek erdő legrejtettebb titkát, a fiatalító forrás vizét, amit csak egy tiszta szívű gyermek tudott megtalálni.

Amikor Bori megtudta, hogy az öccsét elrabolta a gonosz boszorkány, azonnal cselekedett. A falubeliek félelemtől reszketve behúzódtak a házaikba, és senki nem merte követni őt az erdőbe. Bori azonban elszánt volt. Fogott egy térképet, amit az apjuk hagyott rájuk, és elindult, hogy megkeresse Bálinot. Tudta, hogy útközben veszélyekkel kell szembenéznie, de bármi áron vissza akarta hozni az öccsét.

Bori a kerek erdőben haladt, míg egy széles, füves réthez nem ért. A réten nyugalom honolt, a szél halkan susogott a fák között, és néhány madár repkedett a magasban. Ahogy Bori közelebb ment, halk, kétségbeesett csipogást hallott. Elindult a hang irányába, és hamarosan meglátott egy kis verebet, amely egy vadászhálóba gabalyodott.

A madár vadul csapkodott a szárnyaival, de minél jobban próbált szabadulni, annál jobban belegabalyodott a hálóba.

– Várj, ne mozogj, segítek! – mondta Bori, és óvatosan leguggolt.

A veréb megdermedt, mintha megértette volna, hogy Bori nem akarja bántani. Bori óvatosan lefejtette a hálót a madár szárnyairól és lábairól, amíg a kis veréb újra szabad nem lett. A madár egy pillanatra megremegett, majd megszólalt:

– Köszönöm, köszönöm, hogy megmentettél! Már azt hittem, sosem szabadulok ki!

– Vigyázz jobban magadra – mondta Bori mosolyogva.

A veréb boldogan felreppent, és eltűnt.

Bori továbbhaladt az ösvényen, míg egy hatalmas, üreges fához nem ért. A fa törzséből egy kis résen keresztül panaszos cincogást hallott. Bori közelebb ment, leguggolt, és látta, hogy egy egércsalád rekedt odabent. A kijáratot egy nagy kő torlaszolta el.

A legidősebb egér közelebb jött a réshez, és így szólt: – Kérlek, segíts nekünk! Csapdába estünk, és nem tudunk kijutni!

Bori körülnézett, majd megpróbálta elmozdítani a követ, de az túl nehéz volt. Ekkor eszébe jutott, hogy a közelben látott egy hosszú, erős ágat. Elhozta, és mint egy emelőt, a kő alá támasztotta. Nagy erőfeszítéssel sikerült annyira megmozdítania a sziklát, hogy az egerek kimenekülhessenek a résen keresztül.

– Köszönjük, hogy kiszabadítottál minket! – cincogták az egerek. – Nagyon hálásak vagyunk!

Bori mosolyogva intett búcsút az egereknek, és folytatta útját. A fa mögött az ösvény sötétebb és kanyargósabb lett, de Bori tudta, hogy közelebb jár az öccséhez, mint valaha.

Bori hosszú ideig gyalogolt, míg egy tisztáshoz nem ért, ahol egy kristálytiszta hegyi tavat pillantott meg. A tavat magas hegyek vették körül, és az egyetlen hang a víz halk csobogása volt. Bori körülnézett, és halk nyögést hallott a közelből.

Követve a hangot, Bori egy barlanghoz ért. Belépett a félhomályos barlangba, és meglátott egy nagy teknőst, amely a hátára fordulva feküdt. A teknős kétségbeesetten csapkodott a lábaival, de nem tudott megfordulni.

– Kérlek, segíts rajtam! – szólt a teknős, amikor meglátta Borit.

Bori gyorsan odament, és minden erejét bevetve visszafordította a teknőst a lábaira. A teknős végre talpra állt, és hálásan felsóhajtott.

– Köszönöm, bátor lány! Azt hittem, örökre itt ragadok.

– Örülök, hogy segíthettem – mondta Bori. – De sietnem kell. Az öcsémet keresem. A boszorkány elrabolta, és nem tudom, hol rejtőzhet. Tudsz segíteni?

A teknős elgondolkodott, majd bólintott. – A boszorkány a Sötét-dombon lakik, az erdő másik oldalán. Kövesd ezt az ösvényt a tó mentén. Az a hegyek közé vezet, és egyenesen a dombra visz. De vigyázz – a környék tele van a csapdáival!

– Köszönöm a segítségedet! – mondta Bori, majd elindult a teknős által mutatott irányba. Tudta, hogy közeledik a céljához, és az idő egyre sürgetőbbé vált.

Bori felért a Sötét-domb tetejére, ahol a boszorkány háza állt. A kicsi, omladozó kunyhót vastag, kusza indák borították, és a tető felett varjak köröztek, hangosan károgva, mintha őriznék a helyet.

Ahogy Bori közelebb ment, a varjak már készültek lecsapni rá. Ekkor azonban egy kis veréb jelent meg. A madár gyorsan cikázott a levegőben, és elterelte a varjak figyelmét. A varjak dühösen károgva repültek a veréb után, miközben Bori kihasználta az alkalmat, hogy besurranjon a házba. Az ajtóból még visszanézett, és kacsintott a verébre, hálásan megköszönve a segítségét.

Odabent Bori meglátta Bálinot, aki egy sarokban, egy kalitkában ült. Fáradtnak tűnt, miközben nővérére nézett. A boszorkány egy bugyborékoló üst mellett állt, és gonosz vigyorral fordult Bori felé.

– Szóval megtaláltál... de minden hiába. Sosem fogod elvinni a testvéredet!

Lily megdermedt, nem tudta, mit tegyen. Ekkor hirtelen minden irányból egerek futottak elő. Néhányan felmásztak a boszorkány szoknyájára, körülvéve őt. A boszorkány rémülten sikított, és felugrott egy asztal tetejére.

– Takarodjatok innen! – sikoltozta.

Az egerek nem mozdultak, sőt, egyre többen lettek. Köztük Bori felismerte az öreg egeret, akit korábban kiszabadított az üreges fából. A boszorkány kétségbeesésében előhúzta a kalitka kulcsát a zsebéből, és kihajította az ablakon.

– Tessék, vidd, ha tudod! – kiáltotta dühösen, és még szorosabban kapaszkodott az asztal sarkába.

Bori az ablakhoz rohant, és látta, hogy a kulcs a ház melletti tóba esett.

Gyorsan a tóhoz szaladt, és ahogy a parton állt, kétségbeesetten nézett a mély, sötét vízbe. Esélye sem volt, hogy lemerüljön érte. Ekkor egy teknős bukkant elő, és csendesen közelebb úszott. Bori mosolyogva ismerte fel.

A teknős szó nélkül lebukott a tó fenekére, és egy pillanat múlva a kulccsal a szájában tért vissza.

– Nagyon köszönöm – mondta Bori. – Nem hittem, hogy ilyen hamar viszontlátlak!

Bori visszaszaladt a házba és a kulccsal kinyitotta a kalitkát, és végre kiszabadította Bálintot. A testvérek szorosan megölelték egymást, és sietve elhagyták a házat és elfutottak. A boszorkány még mindig az asztalon remegett az egerek miatt, és tehetetlenül átkozódott.

Bori és Bálint kéz a kézben szaladtak le a dombról, és addig futottak, míg ki nem értek a sötét erdőből. Amikor végre megpillantották a falujukat, a nap épp lenyugodni készült. A családjuk boldogan ölelte át őket, és az egész falu örült, hogy épségben hazatértek.

Bori sosem felejtette el ezeket a kalandokat, és később a saját gyermekeinek is gyakran mesélt róluk. A két testvér boldogan él a kis falujukban, és azt beszélik, azóta is ott élnek.