A Sárkány Haragja

Valamikor régen, egy hegyek és erdők által körülölelt, csendes kis faluban az élet egyszerű és nyugodt volt. A falubeliek dolgos emberek voltak. Földet műveltek, állatokat neveltek, és esténként összegyűltek a főtéren, hogy megosszák egymással a napi eseményeket.

Egyik reggel az erdő szélén lakó halász, Péter kétségbeesetten rohant a falu főterére. Fia, a kis Máté, előző este nem tért haza a patak mellől, ahol mindig játszott. A szomszédok azonnal segíteni akartak, és közösen kutatták át az erdőt, de hiába, a fiú nyom nélkül eltűnt. A faluban pánik tört ki. Másnap egy másik család is hasonló rémületet élt át, amikor a kislányuk, Rózsa, játék közben tűnt el a házuk mögötti mezőről. Az eltűnések lassan mindennapossá váltak.

A falusiak nem értették, mi történik. Senki sem hallott gyanús zajokat, nem látott idegeneket a környéken. Mintha valami láthatatlan erő ragadta volna el a gyerekeket. Az anyák nap mint nap sírtak, a férfiak pedig összeültek, hogy kitalálják, mit tegyenek.

Egy idő után felröppent egy szóbeszéd, hogy az erdő mélyén lakó gonosz sárkány állhat a dolog mögött. Az öregek meséiből ismerték ezt a lényt, aki állítólag évszázadokkal korábban rettegésben tartotta a környéket, míg végül el nem tűnt az emberek szeme elől. Most úgy látszott, visszatért, és újra rémületet hozott a falura.

A falusi vezetők elhatározták, hogy segítséget kérnek a királytól. Egy kisebb küldöttség indult útnak a palotába, hogy elmondják a történteket. A király, aki híres volt igazságosságáról, komolyan vette a hírt. - Egy sárkány! A birodalmamban nem maradhat büntetlenül egy ilyen szörnyeteg! – jelentette ki, és kihirdette: - Aki legyőzi a sárkányt, és visszahozza a gyermekeket, egy nagy zsák aranyat kap jutalmul!

Jelentkezett sok dalia vitéz talpig páncélban, még távoli országokból is, és annyian voltak, hogy számuk szinte végtelennek tűnt. A sárkány nyomát követve mindegyik az erdőbe vonult, de az út veszélyes és kiismerhetetlen volt. Néhányan már az erdő szélén eltévedtek, mások a mélyebb részekre jutva különös, dermesztő hangokat hallottak, és megrémültek. Egy idő után a vitézek egymás ellen is fordultak:

- Te miért mész erre? Ez az én területem! – kiáltotta az egyik. - A király jutalma engem illet! Menj vissza, vagy velem gyűlik meg a bajod! – válaszolt a másik.

A kapzsiság és az egymással való civakodás miatt sokan el sem jutottak a sárkányhoz. Azok pedig, akik végül szembenéztek vele, egyértelműen alábecsülték erejét. A sárkány tüze forróbb volt, mint bármi, amit valaha láttak, a szárnyai pedig vihart keltettek, ahogy megmozdult. Egyetlen harcos sem bizonyult méltónak arra, hogy legyőzze.

A falusiak reménykedtek, de egyre világosabbá vált, hogy senki sem képes legyőzni a sárkányt. Az anyák és apák szíve összeszorult, amikor arra gondoltak, hogy talán soha többé nem látják gyermekeiket.

Ám egyvalaki, az egyszerű asztalos, Balázs, csendben figyelte az eseményeket. Bár nem volt harcos, és a nevét senki sem említette a vitézek között, Balázs eltökélte magát, hogy ő is tesz valamit. Miközben a műhelyében ült, felidézte dédapja történetét, amit gyermekkorában sokszor hallott a tűz mellett ülve. Dédapja mesélt egy különleges kidőlt fáról. Ez a fa valaha hatalmas és erős tölgy volt, de egy hatalmas viharban, villám csapott bele, és gyökerestül kifordulva az erdő talajára zuhant. Bár a törzse is eltört, és mindenki azt hitte, hogy elpusztult, a fa valami megmagyarázhatatlan okból mégis életben maradt.

Új hajtások nőttek belőle, mintha a föld ereje tartotta volna életben. A legendák szerint ez a fa különleges kapcsolatban állt a természettel, és az ágai különleges erővel bírtak. Az egyik történet arról szólt, hogy egyszer egy favágó egy ilyen ágból hangszert készített, aminek varázsereje volt. Sajnos a részletekre Balázs már nem emlékezett pontosan, de egyre mélyebben elmerült az emlékeiben. Vajon létezhet még ez a fa? És ha igen, segíthetne-e legyőzni a sárkányt!?

Másnap reggel Balázs a dédapjától örökölt régi holmik között kezdett keresgélni. Egy poros ládában különféle megsárgult papírokat talált. Köztük bukkant rá egy kézzel rajzolt térképre, amely az erdő mélyére vezetett, egy tisztáshoz, ahol ez a kidőlt fa állt. A térképen egy megjegyzés is állt, amelyet dédapja írt:

„Az ágai csak a teliholdkor hullanak le!”

Balázs tudta, hogy a következő telihold már közeleg. Nem habozott tovább: elhatározta, hogy felkeresi a fát.

Az esti holdfényben Balázs nekivágott az erdőnek, a térképet szorosan a kezében tartva. Az erdő csendes volt, a fák árnyékai baljósan vetődtek az ösvényekre. A térkép egyre mélyebbre vezette az erdőbe, míg végül egy tisztáshoz ért. A tisztás közepén ott feküdt a fa. Hatalmas törzse a földön nyugodott, de belőle élénkzöld hajtások nőttek ki, mintha az idő nem fogott volna rajta. Az új ágak ragyogtak a holdfényben.

Ahogy az óra elütötte az éjfélt, a fa lassan megremegett. Egy halk roppanás hallatszott, és egy ág hullott a földre. Balázs óvatosan felemelte. Az ág könnyű volt, mégis szilárd, az anyaga nagyon furcsa erős anyag volt.

Hazavitte az ágat a műhelyébe, és hozzálátott a munkához. Aprólékosan kezdte faragni, figyelve minden egyes mozdulatra. Egy fuvolát faragott belőle – egy olyan hangszert, amely szépségében és finomságában párját ritkította. Amikor elkészült, és megszólaltatta, a fuvola hangja különleges volt. Mintha az erdő minden hangja életre kelt volna benne. A szél susogása, a patak csobogása és valami titokzatos dallam vegyült össze, amelyet szavakkal nem lehetett leírni.

Balázs érezte, hogy ez a fuvola rendkívüli jelentőséggel bír. Bízott benne, hogy ezzel a hangszerrel képes lesz szembeszállni a sárkánnyal és kiszabadítani a gyerekeket.

Balázs kezében a varázsfuvolával másnap hajnalban útnak indult. Tudta, hogy a sárkány barlangja mélyen az erdő belsejében található, ahol a fák lombja teljesen elzárja a napfényt, ahova a falusiak sosem merészkedtek. A műhelyben készített egy egyszerű zsákot, amelybe vizet, némi kenyeret és a térképet tette, majd a fuvolát szorosan magánál tartva elindult.

Ahogy Balázs egyre mélyebbre jutott az erdőbe, a megszokott madárdal helyét furcsa, távoli hangok vették át: reccsenések, halk sóhajok, amelyek mintha a földből érkeztek volna. A fiút néha megcsapta a sárkány kénes leheletének illata, ami még a fák sűrűjében is érezhető volt.

Balázs végül elért az erdő legsötétebb részére. Egy hatalmas sziklafal emelkedett előtte, amelynek tövében egy óriási, íves barlangbejárat sötétlett. A barlang bejáratából forró levegő áradt kifelé, és minden egyes fuvallat kénes szagot hozott magával. A barlang környékén a talajt hatalmas karmok nyomai szabdalták fel, és itt-ott elszenesedett fatörzsek hevertek.

Balázs lassan belépett a barlang sötétjébe. Ahogy egyre beljebb ment, a barlang fokozatosan kitágult, mígnem egy hatalmas üreg tárult elé. Az üreg közepén ott feküdt a sárkány: pikkelyei úgy csillogtak a barlangban lobogó lángok fényében, mintha fémekből és drágakövekből álltak volna.

A sárkány mozdulatlanul feküdt, de Balázs érezte, hogy figyelik. A sárkány egyik szeme résnyire nyílt, és a fiúra szegeződött.

- Mit keresel itt, halandó?! – dörögte a sárkány mély, rekedt hangon.

A fiú nem szólt semmit. Megfogta a fuvolát, és remegő kézzel a szájához emelte. Tudta, hogy nincs visszaút.

Balázs megszólaltatta a fuvolát, a zene nemcsak szép volt, hanem különös, erőt sugárzó, és mintha az egész hely életre kelt volna. A sárkány feldühödött, kitárta hatalmas szárnyait, és mélyen dübörgő üvöltéssel töltötte meg a barlangot. Ám a zene nem hagyta abba, és ahogy folytatódott, a sárkány mozdulatai lassultak. A hatalmas lény végül visszahanyatlott a barlang padlójára, és szemei lassan lecsukódtak. A zene álomba ringatta.

Balázs lassan beljebb merészkedett a barlangba. A levegőt nehéz kénes szag töltötte be, de a fiú nem törődött vele – csak a gyerekeket kereste.

Nem kellett sokáig kutatnia. A barlang mélyén egy hatalmas, vasból kovácsolt ketrec állt, amelyben ott zsúfolódtak a falu gyerekei. Arcukon félelem ült, néhányuk a ketrec rácsainál figyelte, mi történik.

Amikor meglátták Balázst, nagyon megörültek.

Hozzájuk lépett és suttogó hangon így szólt: - Most hazaviszlek titeket!

A ketrecet egy nagy lakat zárta le. Balázs körbenézett, és a ketrec mellett, egy kőre helyezve megtalálta a rozsdás kulcsot. Úgy tűnt, a sárkány egyszerűen ott hagyta.

Balázs elvette a kulcsot és egy pillanatra visszanézett, hogy a sárkány valóban alszik-e még, majd elforgatta a kulcsot, és a lakat halk kattintással nyílt ki.

– Gyorsan, gyertek ki! – suttogta a gyerekeknek, miközben félrehúzta a ketrec ajtaját. A gyerekek egyenként, csendben kimásztak a ketrecből, mindannyian reszketve, de sértetlenül.

Balázs sietve intett a gyerekeknek, hogy kövessék. - Legyetek csendben, és maradjatok mögöttem! – mondta halkan, de határozottan. A gyerekek egy sorban haladtak utána, miközben a barlang kijárata felé tartottak. Minden lépésnél a sárkányra figyeltek, attól félve, hogy felébred.

Végül elérték a barlang kijáratát. – Most gyorsan visszaviszlek titeket a faluba! – mondta Balázs, és elindult az erdei ösvényeken a gyerekekkel.

Amikor Balázs a gyerekekkel visszatért a faluba, a szülők örömmel és könnyekkel fogadták őket. Az anyák szorosan magukhoz ölelték gyermekeiket, és mindenki ujjongott.

- Balázs, megmentetted a gyerekeinket! – mondták, miközben körbevették őt.

A falu főterén rögtönzött ünnepség kezdődött, ahol mindenki köszönetet mondott az egyszerű asztalos fiúnak.

Hamarosan megérkezett a király küldöttje, aki átnyújtott egy hatalmas zsák aranyat Balázsnak. - Ez a király jutalma a bátorságodért és a gyerekek megmentéséért.

Balázs átvette a jutalmat és így szólt a falusiakhoz: - Ezt az aranyat nektek adom, hogy a gyerekeknek legyen mit enniük, legyen ruhájuk, és soha többé ne kelljen hiányt szenvedniük.

Az aranyat szétosztották a szülők között, és a falu ismét nevetéssel telt meg. Balázs visszatért a műhelyébe, hogy továbbra is játékokat és bútorokat készítsen, ahogyan mindig is tette. Nem vágyott dicsőségre.

Az emberek azonban soha nem felejtették el, mit tett értük. Balázs történetét generációról generációra továbbadták, és a falu népe mindörökre hálával emlékezett az asztalos fiúról, aki megmentette a gyermekeiket.