Az elvarázsolt ceruzák

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis írószerbolt, ahol a sok toll, tinta és festék mellett volt egy ütött-kopott kis fadobozka, s benne színes ceruzák. Ezek a ceruzák nem akármilyen ceruzák voltak, a boltos maga készítette őket és bűbájt szórt rájuk. Amint valaki kinyitotta a dobozt, a ceruzák életre keltek és beszélni is tudtak!

Különlegesen szép színű ceruzák voltak, és mindegyik más színű: fekete, fehér, citromsárga, narancssárga, piros, rózsaszín, lila, sötétkék, világoskék, sötétzöld, világoszöld és barna és még sok más. De amilyen szép ceruzák voltak, olyan csúnyán viselkedtek egymással. Mindegyik ceruza azt hitte magáról, hogy az övé a legszebb szín a világon. Lenézték egymást, saját magukat pedig csak dicsérték. A boltos ezért hát sokkal olcsóbban árulta őket a többi ceruzánál, de senki nem akart az otthonába veszekedő színes ceruzákat, ezért mindig visszahozták a boltba.

Liza szegény családból származó kislány volt, aki nagyon szeretett rajzolni, de a szüleinek nem volt pénze színes ceruzákra. Az iskolából hazafele menet mindig kitérőt tett az írószerbolt felé, és a kirakatban vágyakozva nézte a színes ceruzás dobozkát. Egyik nap aztán Liza szomorúan látta, hogy a dobozka nincs a helyén. Búsan ballagott tovább, de ekkor a boltos utána szólt. „Látom nagyon tetszenek a ceruzák, és mivel senki nem akarja őket megvenni, neked ajándékozom. De meg kell ígérned, hogy nem hozod őket vissza és hogy sok szép képet fogsz rajzolni velük!” Liza boldogan biccentett, megköszönte a boltosnak és szaladt haza, hogy minél hamarabb rajzolhasson.

Amikor kibontotta a dobozt, igencsak meglepődött, hogy az iskolában megszokott ceruzák helyett egy lármás és zsémbes társaságot kapott:

"De igenis a zöld a legszebb szín! A világos! "

"Ugyan már, mindenki tudja, hogy a sötétzöld a legszebb!"

"Hagyjátok abba, a narancssárga mindennél szebb!"

Liza ijedten visszacsukta a doboz fedelét és be akarta rakni a szekrény aljába. De eszébe jutottak a boltos szavai és erőt vett magán. “Szeretek rajzolni! Ezek pedig ceruzák! Csak elboldogulok velük valahogy!”

Nagyot sóhajtott, elővett egy papírlapot és leült az asztalhoz. Kinyitotta a lármás dobozt és rajzolni kezdett. Egymás után vette ki a színes ceruzákat, ők azonban nem hagyták abba a civakodást még rajzolás közben sem. Mindenki versenyezni akart, hogy "Na most velem rajzol!" vagy hogy "Az én színem tetszik neki a legjobban!" Közben Liza csendben készítette az első rajzát, figyelmen kívül hagyva a ceruzák vitáját. Akkor lettek csak kicsit csendesebbek, amikor Liza a fekete ceruzát be akarta dugni a ceruzahegyezőbe.

„Neeee! Így is szép vonalat tudok húzni, nem kell engem kihegyezni!” - mondta a fekete ceruza.

“Nem bánom. De akkor legyetek csendesebbek!”

Így is lett, a ceruzák folytatták ugyan a zsivajt, de már sokkal csendesebben. Liza órákon át fáradhatatlanul rajzolt, majd egyszer csak felkapta az elkészült képet és megmutatta az addigra már elbágyadt és elcsendesült társaságnak. A ceruzák nyomban magukhoz tértek, elkerekedett szemmel és csodálattal figyelték, ahogy Liza büszkén mutatta nekik az elkészült alkotást.

Egy csodálatos tájképet láttak, ahol minden színük harmonikusan olvadt össze, létrehozva valami egészen gyönyörűt. A fekete és a fehér ceruza megalkotta az árnyékokat és a fényeket, a citromsárga és a narancssárga a napfényt, a piros és a rózsaszín a virágokat, a lila, a sötétkék és a világoskék az égboltot, a sötét- és világoszöld a füvet, míg a barna a földet és a fák törzsét.

A ceruzák megértették, hogy mindenkinek van helye és szerepe a képben, és hogy együtt sokkal értékesebbek. Aznap este a ceruzák már nem civakodtak, hanem büszkén aludtak el a fadobozban, tudva, hogy mindannyian hozzájárultak Liza mesterművéhez.

Így éltek tovább boldogan, minden nap újabb és újabb képeket rajzolva, amíg csak el nem koptak.